Belgiumi élmények 2009-2013

Normandia... Milyen sokat  tervezgettük ezt az utat! És milyen szerencse, hogy ide már azzal a tudattal mehettünk, hogy meghosszabították a Belgiumi kiküldetésünket 1 évvel, tehát jelen pillanatban úgy tűnik hogy mégiscsak 4 évet maradunk. Hogy milyen előzményei voltak ennek a dolognak, most nem mennék bele, lényeg az hogy volt néhány álmatlan éjszakánk... Mindenesetre ennek az útnak már egy kicsit gondtalanabbul vághattunk neki.:)

November elsején indultunk, első állomásunk a festői Etretat. Nem túlzok, ha ezt mondom, mert olyan gyönyörű a város, de főleg a tengerpart, hogy festeni sem lehet szebbet. Hatalmas fehér sziklákat csapdosnak a hullámok, a látvánnyal nem lehet betelni. Ezt a programot én találtam ki és az én édes morgós macim bizalmatlanul várta volt, mert "jó, jó tengerpart, - láttunk már egynéhányat, - és nem is csúnyát". Vajon milyen extra dolgot tartogatok számára? Mondjuk azon kívül, hogy egyes számú programként letüdőztem egy bogarat, vagy szúnyogot, milyen egyéb plusz attrakciót tudok felvonultatni? Mivel több ez a tengerpart a többinél? Nem tudtam mit mondani, csak azt, hogy majd meglátod, ez egy csodás tengerpart. És amikor megérkeztünk és elétárult a látvány, csak ennyi volt a reakció: "Úristen! Nyuszi, tök jó hogy elhoztál ide!" Tényleg leírhatatlan... 

Miután az egy szem szúnyoggal nem igazán laktam jól, beültünk egy kis pizzériába és megkajáltunk, majd innen folytattuk az utat Le Havre-nál Normandia leghosszabb hídján a Pont de Normandy-n keresztül szállásunk felé, mely már a Partraszállások egyik helyszíne volt 1944-ben. Az első nap közel 500 kilométert tettünk meg. :) Pedig olyan közel tűnik a térképen. :)

Reggel Arromanches felé vettük az irányt. Egy kissé kikupáltam második világáhborús ismereteimet ez alatt a 6 nap alatt és persze előtte is jópár dolgot elolvasgattam, hogy meg tudjuk tervezni az utat. Milyen furcsa is az élet??? A suliban, különösen a gimiben annyira útáltam a törit, hogy el sem lehet mondani, mindazonáltal, mindig ötös voltam belőle, mert kellett a felvételi pontszámhoz a max pont, tehát benyaltam mindent amit kell. Eredménye csak az lett, hogy még 10 évvel az érettségi után is rémálmaim voltak néha, hogy felelek és nem tudok egy évszámot, vagy egy személyt nem tudok beazonosítani, hogy mit csinált. Mindig csodáltam bátyuskámat, hogy bírja azokat a rohadt vastag könyveket olvasni, a sok háborúról, hát dögunalom lehet. És most olyan sokszor eszembe jutott, hogy számára egy paradicsom lehet ez a hely, ahol szó szerint a történelemmel találod szembe magad. És rájösz, hogy a történelem nem csak dátumok és események halmaza, hanem egy hatalmas társasjáték, amiben persze ott vannak az emberi életek, családok sorsai, meglepő húzások, és akár csúfos bukások.

Normandiáról és a Normandiai partraszállásról a tankönyvben nem túl sokat írtak, de azt midenkinek meg kellett tanulni, hogy 1944 június 6-án történt. Persze néhány alap dolgot, hogy miért itt volt és hogy rengeteg ember meghalt, meg, hogy gondos előkészületek előzték meg a hadműveletet, ezt mind megtanultuk, meg azt is, hogy az egyik legfontosabb eseménye volt a második világégésnek. 

De lemaradt egy csomó más a tanulmányainkból... vagy csak az enyémből??? Például az hogy hány hónapig dolgoztak mérnökök és különféle szakemberek, éjt-nappallá téve, hogy a partraszállás az ötletből egy megvalósult álom lehessen.

Arromanch- a mobil kikötő városa. Nem véletlenül lett kiszemelve ez a partszakasz, hogy Angliából ide vonszolják az előre megépített kikötő elemeket, ami kikötőként funkcionál ésnéhány hónapig a partraszálló csapatoknak az utánpótlást biztosítsa. Nyilvánvaló, hogy bármely létező kikötőt elfoglalni lehetetlen lett volna, alá is voltak aknázva, a védelmük is erős volt és végszükség esetén a németek bombázzák le, csak hogy használhatatlan legyen. A mobil kikötőnek csak 3 hónapig kellet funkcionálni, amig más kikötő át nem tudja venni a szerepét. Végül is hat hónapig használták, de 67 évvel az események után, a kikötő egyes darabjai még mindig ott vannak a tengerben!!!

Lenyűgöző a látvány. Érdekes, hogy rozsdás acél és beton roncsok hogy le tudják nyűgözni az embert. :) Amikor a parton sétálsz és ott magasodik melletted és megfoghatod, furcsa érzés fog el, mert ezek roncsok ott voltak a golyózáporban, és sok évvel utána most meg  nyugodtan várják, hogy jöjjön a dagály.

 A part mellett van egy három D-s filmvetítés, ahol kb 20 perc keretében összefoglalják az itteni eseményeket és ahelyszínek mai és akkor képeit is bemutatják. A múzeum pedig részletesen bemutatja, hogyan épült itt a kikötő,miért ezt a napot szemelték ki (oka volt!!) és egy teljes maketten pedig a végeredményt láthatjuk. Hát nem éppen kicsi létesítmény. De az is egy zseniális elme volt aki ezt kiagyalta. Hát Merj nagyot álmodni! Ők mertek, és megcsinálták. :)

A partszakasz is egészen különleges. Nyilván ha túristaként érkeznek a partraszállók, akkor megcsodálják az eléjük táruló meredek sziklákat, de amikor ezerrel lőttek rájuk és közben el kellett érni a partot, mejd valahogy meghódítani az ormokat. Voltak könnyebb partokés nehezebbek, de sehol sem volt egyszerű, mert a legtöbb helyen hatalmas német fegyverek vigyázták a partok, bunkerekből tüzelve az ellenségre.

Ilyen bunkereket ezen a napon is megnéztünk, szám szerint négyet, majd pedig az amerikai temetőt látogattuk meg Omaha Beacen. A temető a kegyelet helye. Itt nem is tudommennyi, de rengegetg kereszt áll, sorban oszlopban, átlóban rendezetten, szinte világítanak a hófehér keresztek a zöld gyepen. Nem kérdés, hogy itt hősök nyugszanak, akiknek kijár a tisztelet, de maga a temető is a dicsőséget a büszkeséget és a tiszteletet sugározza. 

Kicsit előreszaladnék, hiszen néhány nappal később elmentünk megnézni a német temetőt. Nem tudom milyen szabályokat kellett követni a németeknek a temető építésekor, de meglehetősen éles a kontraszat az amerikaival szemben. A németeknél nagyon kevés kereszt van, inkább csak dekorációs célt szolgálnak és a keresztek szürke színűek, vaskosak. Az egész temető annyira szomorú, hogy legszívesebben sírva fakadna az ember. Az elesettek nevei kőlapokba vannak vésve, melyek a földön nyugszanak, minden kőlapon két név kapott helyett. Megdöbbentő, hogy rengeteg 18-19 éves fiatal veszítette itt az életét, szinte még gyerekek voltak. És közel 22 ezren nyugszanak csak ebben a temetőben. 

Visszakanyarodva a korábbi történésekhez,  az aznap estét még Bayeux-ban töltöttük, ahol van egy nagyon híres faliszőnyeg még hódító Vilmos korából, de azt kihagytuk, helyette megnéztük a templomot és sétáltunk egyet a hangulatos esti fényekben és utána kajáltunk egy jót. 

 Következő nap egy csodaszép kirándulás Mont Saint Michelle- Alligátor park, Saint Malo.

Mont Saint Michelle az a hely ami hol sziget, hol félsziget, hol pedig szárazföld. Egy sziklamagaslatra épült kolostorról van szó, amit évszázadokig nem tudtak soha bevenni a hódítok sajátos elhelyezkedése miatt. Ugyanis ha dagály van akkor az olyan sebességgel jön mint kb egy ügető ló. Itt van állítólag a Föld, de lehet, hogy csak Európa legnagyobb dagályjelensége. Képes 20 km-t (!) is visszahúzódni a tenger és kb 13-16 méteres a szintkülönbség. És hát emiatt nem egyszerü megközelíteni. Ma már egy kisebb gát vezet a biztonságos szárazföldről a kolostorhoz, így nem kell szembenézni semmilyen veszéllyel, csak a nagy túristatömeggel. Maga templom, a kolostor és a köré épült icipici város egy kis ékszerdoboz, nagyon szép, hangulatos, és iszonyú drága is, de mindenképpen megéri megnézni. Nos itt sikerült kb 3-4 órát eltöltenünk, aztán megebédeltünk és megnéztük a közeli aligátorparkot, ahmit úgy hírdettek, hogy minden nap etetés van. Nos ez is egy etetés volt, csak éppen nem az aligátorokat, hanem minket etettek, mert már ősszel csak hétvégente etetik az állatokat. Hát erről nem szólt a fáma. Na azért láttüunk bőven ridikül és derékszíj alapanyagot, csak még négylábon jártak. Az egyik dolgozó éppen takarította őket, és vártuk hátha elkapja valamelyik őt, hamár etetés nincs, legyen egy kis izgalom, de ez is elmaradt. Helyette láttunk teknősetetést, varánusz etettést és kígyókat, meg óriás teknősöket nem éppen illendő pozicióban, szóval legalább volt egy kis kárpótlás.

Már kora este volt, mire Saint Malo-ba a kalózok városába érkeztünk. Egy félszigetre épült város, körbevéve várfallal, és a város előtt egy kis erődítmény, amely hasonlóan Mont Saint Michelle-hez hol körbe van véve vízzel, hol száraz lábbal megközelíthető. Hát mi még száraz lábbal tudtunk átmenni az eődhöz, de már majdnem vízben kellett visszajönni. Szerencsére, vagy sajnos, éppen ekkor nem volt valami nagy a dagály, szóval nem volt látványos a víz mozgása sem. De azért gyönyörű volt. :) Jó lenne valamikor világosban is látni ezt a középkori várost, nemcsak sötétbe és kivilágítva. 

Másnap reggel vár Ryan közlegény és a négyemeletes bunker. A film forgatására lett teljesen felújítva ez a náci bunker, ahova nem volt egyzsrű bejutni. Két órán keresztül rombbantották az ajtót mire megadta magát, akárcsak az ottreket németek, akik állítólag egytől egyik elhagyták a vén Európát a háború után. Érdekes volt látni a sok rozsda és kiégett bunkar után végre egy épet, az épület előtt pedig a filmből jól ismert vizijárgány, amiben ott álltak a katonák és várták, hogy mikor szólítják az ő csapatukat, hogy vízbe, és irány a part. 

Ha még nem lett volna elég mára a bunkeresdi, akkor elmentünk még egybe, ahol óránként eljátszották hogyan zajlott a bunker bevétele, zaj, hang és füsthatás kíséretében. 

Az estét a tengerparton töltöttük... apa csak fényképezett rendületlenül, mi pedig gátakat építettünk és próbáltuk visszaverni a dagályt, sajnos alulmaradtunk a kűzdelemben, de jó mulatság volt. :)

Másnap reggel néztük meg a német temetőt, majd irány a Poin du Hoc. Nos ez az a hely, ahol létrákon meg ki tudja hogyan másztak a rangers-ek fel a sziklán, hogy amint felérnek néhány náci fegyverrel telálják szembe magukat. Egy emlékmű áll a sziklafal szélén, és a bunkerrendszer maradványai. Ezek eléggé romos állapotban vannak, nem is nagyon tanácsos bemászni, némelyik teljesen kicsavarodva, benne a vastag acélhuzalok, elgondolni sem tudom milyen erő kellett odahasson hogy azokat a massziv falakat szétroncsolja. Aki meg benne volt??? Hát abból sem sok maradt. Egymás hegyén-hátán a bombatölcsérek, mind mind arról árulkodnak, hogy eléggé ádáz harc folyhatott. itt. 

Túl sok időt nem vesztegethettünk itt, mert Cherbourg-ba készültünk, ami még egy kissé odébb volt.Egy atomtengeralattjáró és a Cité de La Mer. Tehát egy tengerészeti kiállítás, és Európa legnagyobb akváriuma. Egy kissé csínján kell ezekkel a jelzőkkel bánni, mert úgy érzem ezek a franciák képesek egy kicsit elragadtattni magukat és mindenben a legnagyobbnak képzelni magukat.

Az atomtengeralattjáró a 6 francia atomtengeralattjáró egyike, de már nem üzemel és az atomerőmüvet, mely az egészet hajtotta már eltávoltították belőle. Nem mondom, hogy szép, de érdekes, és persze iszonyú sok új és érdekes információ. :)

A tengerészeti kiállításon nekünk talán a halak tetszettek a legjobban. Az akvárium tényleg baromi nagy, egy igazi korallzátony is volt benne és 3 vagy 4 emelet magas volt. Szóval lehet, hogy a legnagyobb akvárium cím mégsem túlzás??? A kiállítás végén még egy csokikiállításra is beneveztünk, ami nem érte meg, de a gyerekek azért élvezték.

Másnap reggel már csak egy kis tengerparti séta és közel 500 kilométer várt ránk. 

Nagyon jól sikerült kirándulást sikerült összehoznunk, a középkortól egészen az atomkorig minden belefért, állatokkal, játékkal és rengeteg történelemmel. Persze a sajtreszelőnket ottfelejtettük a szálláson, de ennél nagyobb kár sose érjen. :))